Részlet a könyvből:
A granadai aréna Granada városára lassan leszállt az este. Castilia kék egén kiragyogtak a csillagok miriádjai, távoli pampák felől jóillatú langyos szellő suhant a város zegzúgos, többé-kevésbé szűk uccái közé. ezernyolcszázkilencvenet írtak, béke és nyugalom volt a városban, a lobbanékony spanyolok szelíd testvériességben éltek egymással. Jó volt ez, bár mindenki tudta, hogy ideig-óráig tartó, mindenki tudta egymásról, milyen könnyen tajtékot hány a vére. Ám a harcias szellem, ha nem a háborúskodásban, akkor másban kell, hogy megnyilvánuljon. Hogy miben? Nem nehéz erre a felelet, hiszen ki ne hallott volna a híres spanyol bikaviadalokról? Ez volt a téma mindenütt, a munkahelyen, a piacon, kis bisztrókban (kis kávéház), a kocsmákban, sőt az iskolákban is... Hát még a granadaiak! Hiszen ebben az ősi városban szinte hagyományszerű volt a bikaviadal. A legkisebb gyermeknek is tudnia kellett a híres torrerókról (torreró, az szószerint ölőt jelent, így nevezik azt a viadort, aki leszúrja az előzőleg fölingerelt bikát).
