Furcsa érzés: fél évszázad távlatából visszapillantani arra a gyerekre, aki pontosan ekkor a Matterhorn csúcsán ült, elégedetten és kissé bosszúsan. Elégedetten, mert végrehajtott egy önként elhatározott, értelmetlen vállalkozást, és kissé bosszúsan, mert a ködbeborult csúcsról nem látott semmit. Csakugyan én voltam ez a gyerek? Mit kerestem egyáltalán a hegytetőn? Föl tudom-e idézni, mit éreztem ott? Meg tudom-e magyarázni legalább magamnak, mi az ördögöt akartunk mi ketten ott, a bátyámmal, amikor a veszélyt alig-alig fölmérve, de százszor is átélve, mindenáron a Glocknert, a Matterhornt, a Mont Blanc-t kívántuk megmászni. Már amikor - több évtized után - úti kalandjainkat összefoglaltam ebben a könyvben, amely most harmadik kiadását éri meg, annyira elhatároltam magamat hajdani énemtől, hogy egy "narrátort" költöttem, aki kívülállóként beszéli el a velünk történt eseményeket. Ügyes írói fogásnak bizonyult ez, de egyben beismerése annak, hogy az Alpok leghíresebb csúcsainak a meghódítása sem tett igazi alpinistává. Számunkra játék volt csupán a hegymászás, amit akkor sem vettük egészen komolyan, amikor - sokkal többször, mint hittük - az életünk forgott kockán. Idővel az ember kinövi a játékait, megkomolyodik, például orvos lesz belőle, vagy dramaturg, vagy író, és férj, esetleg családapa öt gyerekkel és számos unokával... Ilyenkor elnézően gondol vissza arra, hogy valaha kerékpáron, sátorral megterhelve, küszködött az Alpok hágóin, aztán valami szent dühvel megrohamozta a csúcsokat. Mégis, hosszú életem során időnként visszatértem a helyszínre. Jégcsákány és kötél nélkül, kerékpár helyett autóval, a csúcsokat alulról nézegetve. Már nem vonzanak. A hegyek nem öregedtek az eltelt fél évszázad alatt, de titkolatlan fölénnyel néznek le a lábuknál nyüzsgő siserahadra, a gerinceiket keresztül-kasul hálózó drótkötélpályákra, és cinkosan viszonozzák pillantásomat: Te még ismertél bennünket háborítatlanságunk idején... Beszéld el, milyenek voltunk együtt, te meg én. Benedek István
