A Honfoglalás-trilógia befejező kötetében a vérzivataros IX. század végén járunk. A magyarság etelközi szállásvidékén él, a törzsszövetség erős. A kazároktól történt elszakadás véráldozatát kiheverve, más nemzetségekkel, régi kazár alattvalókkal gyarapodott a magyar, és segédhadként, busás zsákmány fejében ismét hajlandó idegen érdekek mellett harcba szállni.
Gecse második fia, Kisbeke szinte gyermekként találja magát a bolgár cár és a bizánci császár között kirobbant háborúban. A magyarok Árpád legidősebb fia, Levente vezetésével szállnak harcba Bizánc oldalán. A fiú, aki apja tudta nélkül vonul hadba, és a maga bőrén tapasztalja meg a csata minden kínját, a harcokban férfivá érve közvetlen tanúja a Kárpát-medence meghódítására irányuló katonai kezdeményezéseknek.
A keleti gyepűt őrző magyar törzsek egyre többet hadakoznak az úz nép által kiszorított besenyőkkel, akik kénytelenek elhagyni korábbi szállásaikat, és át-átcsapnak a határfolyókon. A besenyő nemzetségek egyikében ott él és harcol Majk, a fiatal vitéz, Gecse elveszettnek hitt fia. Képes vajon magyar vérei ellen fordulni? Egyesül-e végre a rég szétszakadt család, vagy mást akar Tengri, a sztyeppei népek istene?
A magyar törzsek szeme előtt egyre inkább ott lebeg a megismert, Kárpátokon túli, zöldellő medence. A törzsszövetség vezérei tudják, hogy diplomáciával és fegyverrel lehet azt megszerezni pillanatnyi uraitól, a bolgároktól, a morváktól, a szlávoktól és a frankoktól. Most érik be a bölcs gondolkodás gyümölcse, amely már évtizedekkel korábban lehetséges lakóhelyként jelölte ki a nagy múltú elődök révén századok óta ismert földet, és soha nem hagyta eltűnni a nagyfejedelmi figyelem középpontjából.
A regény hősei átélik az Etelközből történt szervezett elvonulást, és részesei lehetnek annak a régóta gonddal, előrelátóan előkészített végleges földszerzésnek, amit honfoglalásként tart emlékezetében a magyar nép.
