László király uralkodását határozott kül- és belpolitika jellemzi. A Szentszékkel együttműködik, de Magyarország belügyeibe nem enged beleszólást. Felelősen, kemény törvényalkotással igyekszik országa helyzetét stabilizálni.
Közben az elűzött, konok és bosszúszomjas Salamon továbbra sem tesz le abbéli szándékáról, hogy a magyar koronát visszaszerezze. Mivel sógora, a német Henrik támogatását már nem élvezi, a Kárpátok keleti lejtői mögött akkortájt megjelent kipcsák kunok, és a már generációk óta az Al-Duna mentén lakó besenyők között keres szövetségest. Ezzel elindul egy veszélyes úton, ahonnan számára már nincs visszatérés. Hiszen győzhet-e egy olyan uralkodó felett, akit népe már életében szentként dicsőít?
László tehát a Kárpátok északkeleti hágóin át beözönlő kunokkal honvédő háborúba bonyolódik. A határvédelem mellett azonban földjének gyarapítását is szem előtt tartja. A horvát belharcokba történő beavatkozásával unokaöccsét, Álmos herceget a horvát trónra segíti. Életének végső szakaszában László, e kivételes karizmájú, Európa-szerte tisztelt és becsült uralkodó - akit a katolikus királyok szívesen látnának egy Jeruzsálembe induló keresztes had élén - megvív az al-dunai besenyőkkel is, ezzel tovább tágítja országának határait.
A sors csupán negyvenkilenc harcos esztendőt adott László királynak, akit e két szó: a kard és a glória jellemezhet legjobban, erre utal az életéről szóló regénytrilógia befejező részének címválasztása is.
