A különböző kultúrák gondolkodói az érzékszervi felfogás ellentmondásos jellegében ősidők óta mély filozófiai jelentőségű tényt láttak. Sokan megismerő apparátusok megbízhatóságát, mások a külső világ realitását kérdőjelezték meg. Van azonban egy tény, amely annyira magától értetődőnek látszik, hogy szinte sohasem jutott eszébe senkinek azt megkérdőjelezni. Ez pedig magának az észlelőnek a realitása. Hogy az észlelés és a tudás alanya létezik - olyan vitathatatlan alaptételnek látszik ez, mint amely egész tapasztalásunk legalapvetőbb igazsága...
És lám, a Buddha éppen az önvaló alanynak ezt az ideáját választotta ki tanítása céltáblájaként, kimutatva róla, hogy csupán egy olyan előfeltevés, amely tapasztalatilag nem igazolható.
A Mülapariyäya Suttában megörökített előadást a Buddha azzal a céllal tartotta, hogy leleplezze ennek az énre vonatkozó elképzelésnek a működését, tehát hogy hogyan lopja be magát az észlelés terébe, és ennek nyomán hogyan hozza maga után a belőle eredő szennyeződéseket. Az énre vonatkozó elképzelésbe kapaszkodnak megragadásra és birtoklásra irányuló ösztöneink, ebben gyökerezik minden kötődésünk és averziónk, s rajtuk keresztül összes szenvedésünk is. Ez a csalétek, amely keresztülvonszol bennünket a létesülés ciklusain, amennyiben minden én-erősítő cselekedetünkkel a samsarai körforgás mérhetetlen szenvedését építjük...
