A természettudósi pályán elindult Pascalt igazságkeresése a valószínűségtől a bizonyosság felé irányította. Így vezetett útja az esztétikaitól az etikai és vallási stádium felé, melyről majd Kierkegaard beszél. Szellemében nem kizárják egymást, hanem egyesülnek Erasmus, Luther és Kálvin, stílusában ott van a descartes-i tisztaság, a racine-i bensőségesség és a moliére-i irónia.
Az ember nem tudja, hol a helye. Nyilvánvaló, hogy eltévedt, hogy elbukott, de képtelen újra meglelni igazi helyét, ezért most mindenütt szorongva és eredménytelenül keresi, áthatolhatatlan sötétségben. (427. töredék)
Az ember nagysága azért igazán nagy, mert az ember ismeri nyomorúságos voltát. A fa nem tudja magáról, hogy nyomorult. Tehát nyomorú sors nyomorultnak tudni magunkat, de nagyság jele, ha felismerjük nyomorúságunkat. (397. töredék)
Isten ismerete a magunk nyomorúságának ismerete nélkül kevélységet szül. Nyomorúságunk ismerete Istené nélkül viszont kétségbeesést. Jézus Krisztus ismerete e kettő között foglal helyet, mert egyaránt megtaláljuk benne Istent és a mi nyomorúságunkat. (527. töredék)
Nemhogy Istent, hanem magunkat is csupán Jézus Krisztus által ismerjük. Az életet és a halált csak Jézus Krisztus által ismerjük. Jézus Krisztus nélkül nem tudjuk, mi az életünk, mi a halálunk, mi az Isten, és mik vagyunk mi magunk.
Így a Szentírás nélkül, amelynek egyetlen tárgya Jézus Krisztus, nem ismerünk semmit, és mind Isten, mind a magunk természetében csupán sötétséget és zűrzavart látunk. (548. töredék)
Főműve, a Gondolatok a Könyvek könyve, a Biblia után az első sorba állítható, ama legnagyobb alkotások táborába, melyeket a szophoklészek, platónok, danték, rembrandok, johann sebastian bachok hoztak létre, melyeket a legegyszerűbb ember is megérthet, de a legműveltebbnek is hasznára válik, ha időről időre visszatér hozzájuk.
