Hiszem, minél előbbre halad az ember életútján, annál nagyobb szükségét érzi annak, hogy visszatérjen a gyermekkorába, annál nagyobb vágyat érez arra, hogy visszatérjen gyermeki énje képzetéhez, és megvalósítsa azt, amiről mint kisfiú töprengett és álmodozott. Lezárva ciklusaim körét, elidőztem az elemi iskola ama néhány événél, amikor tudtam repülni, anélkül hogy ismertem volna a repülés törvényeit, amikor világosabban tudtam gondolkodni, mint később, hiába bújtam szüntelenül a könyveket és tettem fel mindent a tudásra. Ezekben az elbeszélésekben megállítottam azokat az áradó, gyönyörű képeket, amelyek immár mindörökre ifjak maradnak helyettem ebben a könyvben mindörökre ugyanaz a matrózblúzos, iskolatáskás fiúcska maradok, akit a tudó tudatlanság vastag falú üvegharangja vesz körül, aki mindig elébe megy a titkoknak és az ámuló döbbenetnek, hogy lám, mi minden történik közötte. Így fedeztem fel halandó-haladó testi mivoltomban, hogy ez a fiúcska itt bennem nemcsak fénysugár a kései esti órábán, hanem mindazon dolgok mércéje, amelyeket nem rombolhat le sem az enyészet, sem a halál." – ezt írja Bohumil Hrabal "Díszgyász" című kötetétől, amelyben éppúgy mint előző darabjában a "Sörgyári capricció"-ban anyja apja, nagybátyja emlékét idézi. S az álmos kisvárosét, ahol ezúttal nekilódul az idő és a történelem, hogy a családi krónika hőseit belevesse egy kegyetlen háború hétköznapi megpróbáltatásaiba, és egy "tudó tudatlan" gyermek segítségével levizsgáztassa őket tisztességből, emberségből.
