A mű a késő Árpád-kortól Mohácsig terjedő időszak, a virágzó magyar feudalizmus jogtudó értelmiségének életpályáját, vagyoni és társadalmi helyzetét, tanultságát és teljesítményeit vizsgálja. A „jogász" a magyar állam első évszázadaiban még nem vált külön az írástudótól, a klerikustól. A XIII. században azonban a párizsi, majd a bolognai és a padovai egyetemek látogatása, a római és a kánonjogi könyvek terjedése és főként a fejlődő államkormányzás szükségletei megteremtették a tudós jogászok rétegét. Ezek a rendszerint egyházi méltóságot viselő férfiak mindvégig nagy szolgálatokat tettek a királyságnak, védték függetlenségét és jogait a császárral és a pápával szemben. A könyv fő tétele az, hogy a hazai jog fejlesztésében nem az egye temet végzett tudósok, hanem a gyakorlatban jártasságot szerzett „praktikusok" vitték a főszerepet. A gyakorlati jogászok döntő jogtörténeti fontosságának felismerése a könyv jelentős eredménye; többszáz életrajza ugyanakkor a középkori jogászság életrajzi lexikonává teszi. A praktikusok köznemesi, részben polgári származása és nem egyetemi tanultsága magyarázza meg, miért lett szokásjogunk nemesi-konzervatív színezetű, miért vált az uralkodó osztály bibliájává éppen a Hármaskönyv.
