A költözés napján tudtuk meg Pistáéknál, hogy a Rudolf téri ház ég.
[...] Aztán egyre lehangolóbb, egyre megdöbbentőbb, egyre
fájdalmasabb névsor. [...] Poldikát Etával együtt legyilkolták,
Gáboréknak semmi nyomuk, Anciékról sincsen hír. Péterke... és Ernő.
Végeláthatatlan a sor. Mindez még hozzátartozik fekete esztendőnk
történetéhez. De valójában számomra akkor fejeződött be ez az év,
amikor a Zuglóba költözködés kimerítő napja utáni reggelen, ágyban
fekve, kósza tekintetem megakadt a mennyezet egyik gránátsebezte
pontján. A lepattant vakolatok helyén sárgás foltok szakították meg a
hófehér festést: a fölöttem levő arasznyi folt körvonalai furcsán,
megdöbbentően s bizalmasan - Pallas Athene ismert szobrát idézték.
Ettől a naptól kezdve hónapokon keresztül minden reggel Pallas Athene
fogta el elsőül pillantásomat [...] a kultúra vigasztaló, ígéretes, bíztató
üdvözlete a Ma szomorú, züllött, reménytelen világa felé. [...] Ám nem
keresünk most már semmire magyarázatot; megpróbálunk [...]
beletörődni mindabba, ami történt; s alázatos szívvel bízni és hinni
abban, hogy továbbra is megmaradhatunk a tán meg nem érdemelt helyen, a Jóisten tenyerén."
