A Várakozás a tavaszban című versgyűjtemény után Csoóri Sándor új versekkel jelentkezik: az elmúlt két esztendő termésével. Olyan ez a kötet, mint a természet: élmények, emlékek, hangulatok, csalódások, remények váltakoznak, térnek vissza benne újra meg újra - miként az évszakok. Legtöbbet a halállal perlekedik, de az eltávozott felidézésekor is azt keresi, ami belőle eltemethetetlen, ami élővé őrzi a számára. Csoóri "a halállal szemben is rézbaltás szegénylegény"-ként dacol, élni akar "minden időben" s "túlélni magát az életet is!". Verseit olvasva - bármennyi halál, keserűség, rezignáció fejeződik is ki bennük - úgy érezzük, újraéledünk, szépséggel telítődünk, miként a természet: "A mélyhűtött lélek egyszer még fölengedhet, fölcsöngetik majd lármás, tavaszi vizek."
