Helyőrség az isten háta mögött, egy ólombánya mellett, az algériai-tunéziai határon. A francia újoncok unatkoznak, szidják az életet, a környéket, az arabokat, akikre vigyázniuk kell. De a trágárságokon, a nemi nyomor szülte kényszerfantáziákon át is érezni lehet, mennyire vágyakoznak normális emberi életre. Aztán hirtelen belekerülnek a háború örvényébe, és néhány nap alatt állattá vedlenek: ölnek, gyújtogatnak, állatokat mészárolnak, foglyokat lőnek agyon. Többnapos esztelen menetelés és értelmetlen öldöklés után Émile, a narrátor is elveszti önmagát: maga ajánlkozik, hogy lelőjön egy arab foglyot.
"A fellalok ott lihegtek a nyomomban. Perzselte a tarkómat szaggatott lélegzetük. Kiabáltam a többieknek, hogy segítsenek. Hátrafordultak, és röhögtek rajtam, hogy fekszem a porban, és nem tudok mozdulni a félelemtől. Egyre hanfosabban nevettek, látszottak a fogaik, sárgák és hegyesek, mint a vásári szörnyalakoké.
Megint ordítottam. És izzadságban fürödve felébredtem.
A sátorban beszűrődő fény megnyugtat. Chaupier már elment a kávéért. Egyik ágytól a másikig sétál, farkán a kávéspitlivel. Általában undorodom ettől a látványtól. Ma örülök neki. Meg nem tudnám mondani, hogy miért örülök a röhejes látványnak, de örülök neki. Nincs mindenre magyarázat. Ez van, ezt kell szeretni."
