de a sivatag / Levelek a halott baráthoz

...de a sivatag
Műfaja iránt érdeklődve a szerző parabolaként határozta meg írását. E definíció érvénye kiderül mihelyt elolvassuk azt, amit Kemény Katalin másutt Franz Kafkáról mond: "Kafka művei valóban parabolák. Mert téves hiedelem, hogy a parabola valamely rejtett fogalmi, erkölcsi, vagy más mögöttes tartalom művészi felöltöztetése lenne. A parbola a kimondhatóság szintjén legközelebb kimondhatatlan léttörténetünkhöz. Nincs egyetlen megfejtendő titkos értelme, sem levonandó tanulsága." Ugyanígy ez a sivatagi bolyongás. Értelme, akár magának a létnek számtalan, s ha mégis titokzatos, olyanképpen az, mint a déli nap árnyéktalan pillanatában megvilágította táj teljes káprázata. A sok közül a mű másik lehetséges kulcsa bizonyára a mottó: az égből (ex coelis) származó, onnan lezuhant parányi mag - nem lehet ennél semmi súlyosabb - a földi száműzetésen (ex illis - exilium) végigpereg, és nem marad belőle egyéb, mint egy a felfoghatatlanba guruló porszem.
"Senki sem önmagának ír, mint ahogy senki sem önmagát szereti" - olvassuk a Levelek a halott baráthoz c. kötetben. Ha pedig így, igaza van annak a gondolkodónak is, aki állítja, hogy az irodalmi műfajok kialakulását, formáját az határozza meg, ki kit, kiket akar megszólítani. A levél, ez a legszemélyesebb műforma magáé a megszólításé: a barátságé. Ezt az 1941 óta fiók mélyén rejtőző írást lényege szerint a barátság könyvének nevezhetők, nemcsak azért mivel a megszólítás intenzitásával életre kelti "azt a valakit, akit úgy hívunk, hogy te", hanem mert a barátság tüzében az én korlátaitól megszabadulva a szólító maga is megszólítottá válik, megszólítottá égtől és földtől. - Az utolsó lapra érve az olvasó azt kérdezi: a csillag, a madár, a fűszál szólította-e meg a vándort, vagy azok csak feleltek a megszólításra?