Elég néhány percig figyelni az égboltot, máris észrevesszük, milyen élénk mozgásban vannak a felhők. Az előbb még hatalmas gomolyfelhők tornyosodott a szemünk előtt, most már csak egy jelentéktelen foszlány van a helyén. Máskor távoli, apró gomolyok tűnnek fel a látóhatár fölött. Egy idő múlva az elszigetelt gomolyok sorba rendeződnek, fokozatosan egyetlen fallá egyesülnek majd ebből a felhőfalból itt-ott hatalmas bástyák, tornyok nőnek egyre magasabbra, végül az egész eget egyetlen sötét felhő borítja, és elered az eső. A repülőgép ablakából figyelve a felhőket szokatlan, meseszerű világ tárul a szemünk elé. A 8-10 km-es magasságból nézve alattunk hullámzik a réteges gomolyfelhők takarója, mellettünk emelkedik a zivatarfelhők tornya, fejünk felett csak elvétve láthatunk finom rajzolatú cirruszokat. A felhők birodalma a légkör alsó 10-12 km-es rétege: a troposzféra. E fölött kezdődik a sztratoszféra, ahová felhők csak ritkán hatolnak fel. A felhők szüntelen átalakulásuk miatt a formák végtelen változatosságát mutatják. Osztályozásuk éppen ezért nehéz, bár a múlt század elején már megkísérelték a főbb alakzatok rendszerezését. Legújabban a Meteorológiai Világszervezet (WMO) állított össze rendszert a felhők osztályozására. Ebben tíz fajt, ezeken belül számos fajtát és változatot különböztetnek meg. A címszóban a felhők latin elnevezése szerepel, szöveg közben azonban már a közhasználatba átment magyaros alakot használjuk. A felhőfajok, -fajták és -változatok nevének megtanulása helyett fontosabb számunkra, hogy a formák átalakulását, fejlődését figyeljük, hiszen ezek a légkörben lejátszódó eseményekről adnak hírt. Kellő gyakorlattal olvasni és következtetni tudunk abból, amit a felhők elárulnak.
