Orvosnak lenni iszonyú: közösséget vállalni a fájdalmasan tökéletlen, felületes tudománnyal. Szenvedni a tehetetlenségtől, attól, hogy szinte sohasem tudunk tökéletes munkát végezni, csak foltozgatunk, javítgatunk…
De orvosnak lenni gyönyörű is: úgy élni, hogy valaki(k)nek mindig szüksége van ránk. Ha másért nem, azért a gyenge, bukdácsoló tudásért, amivel be tudunk adni egy fájdalomcsillapító injekciót, fel tudunk írni egy köhögés elleni szirupot, erőt tudunk önteni az elesettbe. Ha csak egy percre is, ha csak két napra is, vissza tudjuk adni a hitét.
Az orvosi szakma az egyetlen a világon, ahol nem válunk soha fölöslegessé. Amíg igazi orvosok vagyunk, mindig kellünk valakinek.
