Amikor a nomád magyar nép a IX. század végén leereszkedett a Keleti Kárpátok nyugati lejtőin, hogy elfoglalja az Alföld széles legelőit és Pannónia termékeny dombjait, már magával hozta népi jellegének mindazon tulajdonságait, amelyek majdani európai küldetésére hivatottá tették. Ugor őseitől elszakadva, míthikus homályba vesző évszázadokon át élt fajilag, nyelvileg idegen néptörzsek között, harcban és békében, időnkint olyan nomádállamok szervezetében, amelyek hatalmukat két világrészre kiterjesztették. És a maroknyi magyar nép - maga is törzsekre szakadozottan - mégis meg tudta őrizni népi különállását és nyelvének érintetlenségét, sőt mind újabb és újabb, főleg törökfajú törzseket olvasztott magába, amelyeknek nyelvét is átadta. A Duna-medencében már úgy jelenik meg, mint önálló fajú és kultúrájú nép.
