Fáy Elek magyar őstörténeti hagyatéka

Fáy Elek előkelő, jómódú családból származott. A szülői házból volt némi öröksége, valamint jó összeköttetései is az élethez. A fiatal Fáy Szombathelyen érettségizett, majd jogi tanulmányokat folytatott az ELTE-n.

Diplomája megszerzése után vidékre került, majd Zichy Antal a fővárosba vitte és bejuttatta a Főrendiházba terembiztosnak. A cél az volt, hogy később valamelyik minisztériumba kerüljön, de ez, - ahogy más elismerés és előléptetés is - haláláig elkerülte őt.

Más sorsot szánt neki az élet. Magányosat, de különlegeset...

Fáy alapvetően szakított az egész világgal, nem függött senkitől, szabadon alkothatott. A hétköznapokban látott hitványságoktól annyira elfordult a lelke, hogy szinte kikapcsolódott az egész reális világból, hogy kedvelt ősvilágában (a magyar őstörténetben) lehessen. Később ráfogták – talán nem oktalanul -, hogy álmodozó lett.

Megtanult tökéletesen angolul, franciául, németül, héberül és görögül, mindazon nyelveken, amelyeken választott tárgykörében, az őstörténetben forrásokhoz juthatott. Meg is lett az eredménye. Korában ő volt talán az egyetlen, aki „roppant erős logikával, képtelen részletességgel és hajmeresztő módszerességgel tudott órák hosszat tárgyalni olyan „zűrzavarokról”, hogy miben állott az ősi magyarság kultúrája, kik voltak az igazi ősmagyarok s hány és micsoda nevek alatt kell őket keresni, hogy a nyomukra leljünk.”

Mintegy negyven alapvető forrásművet (Sayce, Rawlinson, Hommel, Renan, Winckler, Brugsch stb.)
tekintett át, s 1910-ben ezek alapján készült el lélegzetelállító, alapvető műve: A magyarok őshona.

Magyar Adorján neves kutatónk őrizte meg azt az anekdotát (?) valóságot (?) - amely szerint az akkori közoktatási miniszter felvásároltatta ennek az összes példányát, s bár azt mondta, hogy kiosztja az iskolai könyvtárak között, végül a zúzdába kerültek. Alig néhány példány menekült csak meg...

Fáy Elek-et a kortársai igen jellemes, puritán szellemű és puritán erkölcsű embernek ismerték. Egyszerűen élt, a munkáját elvégezte, sosem volt senki terhére. Ideje nagy részét elmélkedésre és kutatásra fordította. Egész életét a magyarság gondolata töltötte be. Ennek ellenére Akadémiai tagságot sem kapott soha.

Agglegény életet élt és 1914. június 19-én, megérve hatvanadik életévét, magára hagyatva hunyt el Budapesten. Június 22-én a Kerepesi úti temetőben református szertartás keretében helyezték örök nyugalomra.

Jelen kötetünk az összes őstörténeti munkáját tartalmazza:

• A Magyarok Őshona
• Magyar és Szemere
• Ősnépeink műveltsége
• A mi ősnépeink
• A magyar-orosz rokonság