Fehér Géza a magyar régészettudomány egyik nagy alakja volt a XX. század első felében. Alapvető szakterülete a kora középkori Bizánc és főleg a Balkán etnokulturális folyamatainak vizsgálata, ezek filológiai és régészeti értékelése volt. Ennek köszönhetően sok évet töltött Bulgáriában, a Bolgár Tudományos Akadémia is tagjává választotta. Ez a munkája immár bő nyolcvan éve jelent meg, azonban könyvritkaságnak számít, és tartalma máig nagyon aktuális; több kérdésben messze megelőzi korát. Ilyen meglátása például, hogy a sztyeppei lovas népek – mint amilyen a kötet fókuszában álló törökségi nép, az onogur-bolgárok – korántsem barbár hordák voltak, az állam- és birodalomszervezéshez különösen értettek, erős államukban mul-tikulturális egységet hoztak létre, és végül a mai, szláv nyelvű néppé ötvöződtek. A szerző végigköveti a védvonalak és határerődök kiépítését, a téglaépületek emelését, a rovásírásos és egyéb, főleg görög jelekkel írt kora középkori emlékeket és a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat, tehát elemzése konkrét, általa közvetlenül vizsgált adatokon nyugszik. Sok esetben maga is részt vett a nagy jelentőségű ásatásokon, illetve lehetősége volt a leleteket első kézből tanulmányozni. Fehér Géza meglátása szerint a kora középkorban a magyar államalapításhoz legközelebbi történeti párhuzamot a velünk kulturálisan és talán népességileg is összefüggő bolgárok jelentik. A könyv a szakmai olvasótáboron kívül a nagyközönség érdeklődésére is számot tarthat.
