A mezőgazdász, tehát nem irodalmár végzettségű Fekete István voltaképpen sohasem tudta pontosan meghatározni saját kisprózáinak műfaját. Feltétlenül fontosnak tartotta, hogy a valóságról írjon, de úgy, hogy az ettől elválaszthatatlannak hitt transzcendens élmény szavakkal is kifejezhető legyen. Ezeket a valóság határait és regisztereit egyaránt árnyaló próbálkozásokat feltehetően jobb híján olyan meséknek nevezte, amelyek inkább a létezés érzékfeletti élményére fogékony felnőttek figyelmére számítanak. Legpontosabban azzal definiálta efféle írásait, amikor egy alkalommal a tündéri realizmust nevezte követendő mintának. A későbbiekben pedig akkor állhatott mindehhez a legközelebb, amikor az önéletrajzi megszólalásait megtörtént meséknek mondta, melyekben nem fel-, hanem megidézője olyan eseményeknek, ahol az elbeszélő nem krónikás, hanem médium. Úgy mondta el ezeket az emlékezetében élő gyerekkori történeteket, ahogyan azok akár vele is megeshettek, képzelet és valóság észrevétlenül mosódik egybe bennük. Ha a megjelenésükkor még nem is tudatosult benne, a Csi című kötet állattörténetei is felnőtt mesék, a negyvenes évek közepétől azonban már így nevezte a hozzájuk hasonló írói elképzeléseit. Hányatott életének fordulatai miatt csak jó tizenöt esztendő múltán szánta el magát efféle ötleteinek megvalósítására. Nagy kedvvel dolgozott, hiszen 1961 és 1963 között egymás után papírra vetette A Tölgy, a 21 nap, a Hú, a Ci-Nyi, a Cönde és a Magánúton című, esetében kisregény hosszúságú szövegeket. Egyetlen könyvben kívánta megjelentetni őket, és nem rajta múlott, hogy a terve meghiúsult. (Ráadásul az utolsó írást kényszerűségből Csendre kellett átkeresztelnie.) Életműsorozatunk újabb kötete Fekete István felnőtt meséinek gyűjteménye, javított szöveggel és többé-kevésbé rekonstruálva a szerzői elképzelés
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
