Részlet a könyvből:
A párás, nagy rétségen úgy lengett végig a dal, mint valami ősi jajongás, amiről nem lehet tudni, hogy a temetőhöz van-e közelebb, vagy a nászágyhoz. A kerekek kattanásait elnyelte a derékig érő fű, a lovak patkolatlan lába nem dobbant, az ekhós szekerek némán dülöngéltek az úttalan úton, szó nem hallatszott, csak a dal szállott, amelyben szomorú öröm volt és egy kis vágyódó legénykedés, ami olyan, mint a növekvő árnyék: minél nagyobb, annál közelebb a sötétség. A dal aztán elenyészett, mintha a végtelen térség szívta volna fel, mintha eltévedt volna a messze nádas rejtett csapásain, vagy tán visszaszállt volna a Körös mellé, ahol Doleschall Sámuel nótárius igazgatta a falut, Tessedik Sámuel tiszteletes úr pedig mindenféle idegen növényekkel kertészkedett, de hát ráért a dolga felől, és papnak sem volt utolsó. Esteledett. A nap serpenyője véres ragyogást öntött a tájra, az ég alján bíbor lett a bárányfelhők hamvas szőre, s a földön kúszó sugárzásban egyszerre látni lehetett a pókhálók lenge szitáját és a szúnyograjokat.
