Fenyő Ervin szerk. - Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához

Egy apa intelmei fiához, arról, hogy mivel tartozik ömnagának, családjának, nemzetének. Az apa, Széchenyi István, évek óta a döblingi elmegyógyintézet lakója, de már jó ideje feltisztult elmével, éberen figyel az ország sorsát érintő minden fejleményre, telve gondolatokkal, tettvággyal. Béla fia - akiben tervei legfőbb bizalmasát, kivitelezésükben egyenrang társát kívánná látni - jóindulatú, kellemes fiatalember, az arisztokrata társaság kedveltje, aki legbelsőbb hajlamai szerint élvezni szeretné az életet, nők körül forgolódni, vadászni Afrikában - de súlyosan nehezedik rá a családi múlt örökségének terhe, a "legnagyobb magyar" példája.
Megtesz minden tőle telhetőt, hogy a nagy példa szerint éljen, ami azonban - alkatát, képességeit és a megváltozott társadalmi körülményeket tekintve - megvalósíthatatlan. (Az idők már nem olyanok, hogy nyílt szerepet lehetne játszani, az ember alig-alig nyilváníthatja ki aggályait" - mentegetőzik egyik levelében.)
Apja a mindenáron való kötelességteljesítés felelősségének érzetében, a Feladattól hajtva mégis erre sarkallná; illúziókat tápláló szeretetéről, megértésre törekvéséről, nevelői tapintatáról éppúgy tanúságot téve, mint szinte kegyetlenül tárgyilagos emberlátásáról, s az észlelt jellembeli vagy akarati gyöngeségeket a végsőkig kiélező, ostorozó indulatosságáról. Mely gyöngeségek és "mulasztások" eredője valójában Széchenyi Béla egyénisége és kora volt, amely gyökeresen különbözött a Széchenyi Istvánétól.
A teljes egészében először ebben a köretben közzétett "Intelmek", illetve a levelek, feljegyzések és más dokumentumok kivételes szuggesztivitással világítják meg apa és fiú, rendkívüliség és átlagosság drámaivá feszülő viszonyát, s a kölcsönös jóakarat ellenére minden eszményekhez igazodó, normatív szándékú pedagógia eredményességének olykor megrendítő korlátozottságát.