Friedrich Nietzsche - A tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus

1872-ben jelent meg először a fiatal klasszika filológus professzor, a későbbi „démoni” filozófus egyik legfontosabb, leghíresebb munkája, A Tragédia születése. Szigorúan véve ókortörténeti tárgyú szakmunka, a korában is, ma is kardinálisan fontos kérdés (hogyan született meg a görög tragédia?) megoldásának kísérlete, de már megjelenése idején látszott, hogy jóval több szakmunkánál (ilyenként egyébként a korszak és minden idők egyik legnagyobb klasszika filológusa, Wilamowitz-Moellendorf zúzta ízzé-porrá kritikájában). Tény, hogy történelmi-filológiai szempontból nézve A tragédia születése megalapozatlan hipotézisek halmazának tűnik, hogy szerzője meg sem kísérli benne alaptételeinek a szakma szabályai szerint való nyomós bizonyítását, hogy koncepcióként, „megoldási keretként” is messze eltér és szembenáll mind a múlt, mind a jelen század kutatási eredményeivel. Csakhogy egy másik síkon, pontosabban egyszerre több síkon is, alapvető felismeréseket tartalmaz. Mindenekelőtt vitairatként. Mert, jóllehet formáját tekintve semmiképp sem az, valójában az egész kis könyv monumentális vitairat, kétségbevonása a winckelmanni-goethei klasszikus görögség-felfogásnak és nagyerejű rámutatás egy mélyebb, összetettebb és – filozófiai szempontból legalábbis – reálisabb görögség-képre. Mert, és ez a legfeltűnőbb, legismertebb vonása a műnek, Nietzsche benne egy új görögség-képet posztulál, a fehér márványszobrok, a klasszikus idill mögött felmutat egy tragikus, a sötét erőkkel állandóan számoló, az apollónival szemben dionüszoszinak nevezett görögséget is, sőt e két „világ” egybepatakzásából eredezteti a görögség leginkább létmagyarázó műfaját, a tragédiát is. A filozófiai kritika viszont éppen ezt a dualizmust, egyáltalán az őstípusok elméletét, az irracionális-szellemtörténeti koncepciót támadja, lényegében a mű megszületése óta napjainkig. Ugyanakkor lehetetlen nem meggyőződni arról, hogy ami pozitívumot, új felismerést, gyökeresen eredetit a modern vallástörténet, mitológia-kutatás, archetípus-elmélet hozott, az lényegében Nictzschének erre a könyvére vezethető vissza. Bővelkedik persze a mű egyéb felismerésekben is, elsősorban esztétikaiakban, műfajelméletiekben.