A hangos és kemény válaszoktól elhíresült Így szólott Zarathustra eredetileg a kételyek könyveként született. Hadd ajánlja most ezt a művet egy kevéssé ismert, kérdésekkel teli Nietzsche-feljegyzés, mely akkor született, amikor a mű terve épp csak megfogant benne.
Hová lett Isten? Mit cselekedtünk? talán bizony fenékig ittuk a tengert? Miféle spongya volt, amellyel eltöröltük köröskörül a teljes horizontot? Hogyan bírhattuk eltörölni ezt az örökké mozdulatlan vonalat, minden addigi vonal és mérték vissza-vonatkozását, amelyre az élet összes addigi építőmestere alapozott, amely nélkül úgy tűnt egyáltalán nincs perspektíva, nincs rend, nincs építkezés? Mi magunk állunk-e még a lábunkon vajon? Nem zuhanunk-e egyre? Éspedig mintegy lefelé, visszafelé, oldalra, minden irányba? Nem vetettük-e vállunkra a végtelen teret, mint valami jeges légből varrt kabátot? És nem veszítettünk-e el minden nehézkedési erőt, mivel számunkra nincs többé se fönt, se alant? És hogyha élünk még, és magunkba isszuk a fényt, látszólag ugyanúgy, ahogy mindig is éltünk, nem kihunyt csillagrendszerek szikrázó fénye alatt-e? Még nem látjuk halálunkat, nem látjuk hamvainkat, ez pedig félrevezet bennünket és elhiteti vélünk, hogy mi magunk vagyunk a fény meg az élet pedig csak régi, korábbi, fényes életünktől, a valaha volt emberiségtől meg a valaha volt Istentől való parázsló sugarak azok, amik még mindig elhatolnak hozzánk idő kell a fénynek is, idő kell a halálnak meg a hamvaknak is! És végezetül, élők és világlók, akik vagyunk, mindannyian: világító képességünkkel hogyan is áll a helyzet? elmúlt nemzedékekével összevetve? Több-e vajon, mint a hamuszürke fény, amely a megvilágított Földről verődik a Holdra? (Nietzsche, 1881 őszén)
