"Az ember törzsfejlődésében még odáig sem jutott, hogy négy lábra ereszkedjen. Nem csoda, hogy semmi szagot nem érez, magasan hordja az orrát, és, elkerülendő a kihalást, szimbiózist létesített a kutyával.
A kutya vigyáz az emberre. Vigyáz az ember kölykére, óvja az ember ólját A kutya reggel és este elviszi sétáim az embert, sőt haza is hozza a sétából. A vesém olyan már, mint a sivatag, egymagamnak kell megjelölnöm minden lát, bokrot, lámpaoszlopot, hogy hazataláljunk, mert ő még arra is lusta, hogy fölemelje a hátsó lábát. Ha nem kéne folyton vele törődnöm, napjában elejthetnék egy őzbakot vagy szarvasbikát, a többi időt meg heverészésre fordítanám.
Az ember olyan, mint a kábítószer, és mi kutyák könnyen emberfüggővé válunk.
Nyomozó vagyok, hogyan és minek álcázzam magam? Embernek nem öltözhetek, ahhoz túl intelligens vagyok. Macska már voltam, ha valaki előre szól, hogy ilyen kutya nehéz macskának lenni, kutya legyek, ha nem maradok inkább kutya. Na de ha a kutya sem érti a logikámat/ akkor mit várjak az emberektől.
Két teremtmény van mindössze, amelyből az ember igyekszik kiirtani a gyilkos ösztönt: az egyik a kutya, a másik pedig maga az ember."
(Watson, a négylábú nyomozó)
Sir Bernáth Hegyi kutyaregénye vicces, humoros, az emberre nézve kutyául ironikus történet, amelyben Watson nyomozótársai Ugat'a Kriszti, Virágágyás kisasszony, Herr Roth Weiller és még sokan mások. Csak hogy jobban láthassuk magunkat, mi, kutya-teremtette emberek, a történet végén, az embernek állított tükörben megvillan egy négylábú Colombo hadnagy meg egy nyáladzó Kojak mesternyomozó is.
Akinek van humora hozzá, azért olvassa, akinek nincs, azért.
