"Angela Vicario hason feküdt az ebédlő díványán, a pofonoktól dagadt arccal, de már nem zokogott. Pedro Vicario, két bátyja közül a határozottabb egyéniség, derékon kapta, fölemelte a díványról, és az ebédlőasztalra ültette. - Na, kislány - mondta, remegve a dühtől -, mondd meg, hogy ki volt. És ő nem kérette magát, már nyitotta is a száját. Épp csak körülfürkészett a homályban, és máris rátalált a sok-sok evilági meg túlvilági, ki tudja milyen név közt, biztos kézzel célba vette, és egyetlen nyíllövéssel a falhoz szögezte, mint egy pillangót, amely immár mozdulni se tudott, és amelynek sorsa öröktől fogva meg volt írva. - Santiago Nasar - mondta."
