...a mező tele a futó és felbukó katonákkal. Eszembe jutott a tegnap este kiadott parancs, hogy ha támadás ér bennünket, nehogy lemenjünk a vasúti töltésről a mezőre, mert ott úgy puffantanak le majd bennünket, mint a nyulakat. A végén, lám mégiscsak ez lett belőle.
Álmaimban sokszor láttam viszont ezt a mezőt, különböző variációkban, ahol az ember élete annyit sem ért mint egy darab rög, amelyikbe belerúgnak. Aki meghalt - meghalt. Volt aki csak megsebesült és ott kínlódott csúszkálva a véres havon és látszott rajta, hogy mindenáron menne tovább, de hogyan? Nem segített senki. Mindenki csak magára gondolt és menekült, ahogy tudott. Kegyetlen világ, kegyetlen sors. De mit lehetett itt mást tenni?
