George Saiko - Ember a nádasban

Ennek a nagy regénynek nem hőse az, aki a regény címét adta – az ember a nádasban –, mert az az ember, akit az 1934-es esztendő Ausztriájának náci-puccsistái, ellen-puccsistái, katonák, rendőrök, csendőrök, gyanús kalandorok és miniszteriális urak meg egy Kréta szigetéről épp hazatért régész és humanista társaság tagjai keresnek, nem kerül elő, talán sohasem létezett. De ennek a regénynek más főhőse sincsen, egyáltalán nincsenek hősei. Csak szereplői vannak. Társadalmi és politikai, világnézeti és hatalmi krízisek napjainkban kis szereplőkké válnak mindazok, akik tétovák, halogatók, emberségben erőtlenek. Veszélyes szereplőkké, de sem hősőkké, sem antihősökké nem válnak azok, akik hajtóvadászatokra uszítanak másokat, vagy akik változások lehetséges hasznaira spekulálnak, pozíciókat osztogatnak titokban. Saiko regényének minden alakja csak egy-egy részecske egy szövevényes-bonyolult szerkezetben, egy-egy áldozata annak a pokoli szerkezetnek, amelynek létrejöttét nem akadályozza meg időben. Hitelesen fölidézett történelmi napok. Hitelesen nyomasztó légkörben érlelődő, kirobbanó események. Erőszak, gyilkosságok. Rettentő, a szereplőket összeroppantó feszültség. Katarzis helyett pedig egy koros európai író megtisztító bölcsesség-summázata: mindenkinek tudnia kell önnön helyét, és vállalnia kell ezt. Nem a konfliktusok utolsó időszakában, hanem előbb. A cselekvő emberség elől sem konfliktusok elől nem lehet a nádasba bújni, sem a krízisben. És a vétkest, aki mindig más, nem lehet a társadalom nádasaiban föltételezni.