Gérecz Attila - Sorsod művészete

„A Szép és Jó örök ikerpárja mellett ott a másik örök ikerpár: az ép testé, ép léleké. A mi szellemi égboltunkra a görögök vetették kí­vánatos, útjelző csillagképnek, miként az övékére Mezopotámiából került. Oda pedig még ősibb kezekből. De hányunk ismerhetett rá e csillagképre emberi valójában, megtestesülésében? Gérecz Attila bizonyára nem. Kurta életében hogy juthatott volna erre is idő? Megvalósulásával volt elfoglalva benne a szökevény ifjúság – még nem a szemlélésével.Annál inkább meglátták benne, akik találkozhattak vele. Előbb hús-vér valóságában a kortársai. Utóbb már mindannyian, akikre az ő költői hagyatékából tűz ez a csillagkép – persze csak akkor, ha képesek vagyunk a csaknem nemzeti méretű feledékenység harmincöt éves ködös, zúzos hómezején áthajolni hozzá. Ábrahám-korú, én, megrendülten hajolok e háromszor eltemetett huszonhét éves fiú – a fiunk – ötvenes évekből szólí­tó költészetére. Hányunk épségében mennyi csonkaság!… S mekkora épség az ő töredékességében!…

Csak hajoltan állhat az utókor e kettős teher alatt. Én legalábbis nem tudom megmondani, nagyapa-szí­vemben melyik fájdalom a nagyobb: az ő 1956 november 7-ei hősi halála vagy az önmagunk miatti, amiért ifjú testével együtt immár örökké ifjú szellemét is majdnem a sí­rjában felejtettük. Mégis hadd remélhessem, és remélhessük valamennyien: most majd a költők kézen fogják a mai tí­zen-, huszonéveseket – a jövő felé lábujjhegyen ágaskodó ifjú nemzetet –, Ők pedig észreveszik: Attila ott áll előttük, barátságosan integet, és bevárja őket, hogy utolérjék. Bevár minket, hogy utolérjük.” (Göncz Árpád)