Mi marad, ha hiányzik életünk közepe?
Ott állt a barátom ezüstfenyője felett és sírt. Hangtalan férfisírással: évekig ápolta, táplálta, szeretgette, s valaki az éjjel beugrott alacsony kerítésén és kivágta a fácska közepét.
Karácsony előtt. Meglehet- ajándéknak.
Ahol száz szó is kevés, ott egy szó is sok - megszorítottam a kezét és tovább tapostam a hóban, hogy gyászában ne zavarjam. Ám egész nap kísértett a cserjévé torzult csonka fenyő.
Amíg lépegettem a télben, életek tolultak elém, akik olyanná váltak, mint az a csapzott maradék fa. Mind-mind másról panaszkodott, de valamennyinek ez volt a sebe: hiányzott életük közepe. És akkor mi marad? Nos, mi marad?
Élet - célok nélkül. - Mintha mindent kiszivattyúztak volna belőlem. Már csak a semmi van - panaszolta egy csonkolt ember -, érti? A semmi van bennem. Jobb volna semmit sem akarni, mint ezt a semmit takargatni. Már a rosszra is fáradt vagyok és a jót sem érzem. Eszem, hogy dolgozhassak és dolgozom, hogy ehessem. Nem éri meg a fáradságot. Van, aki törődne velem. Elhessegettem. Megfertőzném ürességemmel. Kár volna érte. Belém fulladna
