Ez a mese egy mécsbogárról szól, akinek nem volt mécsese. A mécsbogár a nappali világban élt, ahol minden a nap ragyogó fényében tündökölt. Itt minden állat megannyi színben pompázott, de a mécsbogár fénytelen volt és seszínű. Az állatok fényűző külseje megannyi árnyalatot öltött, ahová szem ellát, mindenhol szín és ragyogás. Az élőlények szaladtak és szárnyaltak, futottak és fára másztak, ugrottak és úsztak, míg a mécsbogár csak vánszorgott. Ült egy fűszálon, és várt, maga sem tudta, mire.
Egyszercsak hirtelen megjelent egy ugrópók, s orvul beleharapott.
– Pfujj, de rossz ízed van! – mondta az ugrópók.
– Jajj, ez fáj!... Sejtettem, hogy neked sem tetszem majd. De legalább neked nem fáj, amit csináltál! – válaszolt a mécsbogár.
– Ne haragudj… Mire vársz? – kérdezte az ugrópók.
– Fényre – válaszolt neki a mécsbogár.
– Várhatok veled együtt?
– Felőlem...
Az ugrópók leült a mécsbogár mellé, akinek nem volt fénye, s elkezdett hálót szőni. A mécsbogár is levánszorgott a földre, s elvackolta magát.
– Jó reggelt! – ébresztette az ugrópók.
– Mi történt? – kérdezte a mécsbogár.
– Kitavaszodott. Bújj elő, hajt már minden – kérlelte a pók.
– Igazad van, igencsak megéheztem.– mosolygott a mécsbogár, s csigacsemege után nézett.
Teltek-múltak a napok, s a nagyétkű mécsbogár egyre jobban elnehezedett.
– Jól vagy? – kérdezte a pók.
– Nincs kedvem beszélgetni... Semmit se akarok! Én vagyok a mécsbogár, és se fényem, se mécsesem! – morcogott a mécsbogár, s fonni kezdett. Gubót vont maga köré.
Az ugrópók mellette maradt, s várt. A báb csöndes volt, de néha a pók úgy érezte, mocorog kicsit.
Aztán egyik reggel a bábból kikandikált valaki. Nagy szemei csak lefelé néztek. Fekete volt és kemény páncélos. Kikászálódás közben rámosolygott a pókra:
– Jó reggelt! Mekkorát aludtam!
– Ki vagy te? Mit csináltál a barátommal? – kérdezte gyanakodva az ugrópók.
– Elaludtam volna a hajam? Vagy így meggyűrődtem, hogy meg se ismersz? – szellemeskedett a kibújó rovar.
– Teljesen átváltoztál – ismerte el a pók. – A patak partján rengeteg csigát láttam, ott találsz reggelit – kedveskedett.
– Olyan furcsa. Nem vagyok se éhes, se szomjas – merengett, de azért lelkesen kimászott végre alvó vackából.
– Teszek egy kört – vetette oda a mécsbogárból lett komoly, fekete lény, s kitárva fekete fényű kitinpáncélját hangtalanul elszállt. Az ugrópók tátott szájjal bámult, s egész nap csak várt. Besötétedett, s a kis bogár még mindig nem tért vissza. Míg végüla legnagyobb sötétségben végre megérkezett.
– Hol jártál? Lemaradtál! Ezt látnod kellett volna! – hadarta a feldúlt pók. – Az égen megannyi zöld lámpású fény táncolt, mintha tündérek járták volna…
– Ne haragudj, nagyon elfáradtam. Majd reggel elmeséled... – mondta két nagy szemét lecsukva, s már durmolt is.
De mélyen aludt, s nem ébredt fel csak alkonyatkor. Ébredéskor ahogy kinyitotta szemeit, már indulni készült, mintha űzné valami.
– Héé, ne menj! Még el sem mesélhettem, mit láttam!... – de a pók szava elakadt, amikor meglátta felröppenő barátja potrohát.
– Nem maradhatok. Mennem kell. Meg kell keresnem őőőt! – a távolodó rovar válasza végét már a szél hozta vissza a pókhoz.
A pók csak várt, míg megérkezett a barátja.
– Szentjánosbogárrá váltál! Erre vártál, mikor először találkoztunk. Ezért voltál olyan szomorú. Érezted mivé kell válnod, s fájt a fényed hiánya. Bebábozódtál, s teljesen átalakulva, szentjánosbogárként bújtál elő rejtekedből.
A hosszú repülésből hazatért barát hallgatva helyeselt.
– Csudálatos zöld fényed van! Megnézhetem?
– Persze! Látod? A potrohom utolsó két szelvénye az. Ki-be kapcsolhatom, ahogyan akarom. A lélegzésemmel szabályozom.
– Milyen sokan vagytok! Mennyi egyforma zöld mécses, olyan mintha fénytündérek örömtáncolnának az éjszakában!– ámuldozott a nyolclábú.
– Dehogy egyformák! Hisz éppen ezért keresek éjről-éjre! – háborgott a szentjánosbogár. – Mind más és más. A fény rezgése... – érted? Ezért keresem Őt, akinek azonos a fénye az enyémmel. – vallotta meg.
– Óó! Értem már. Ezért nem eszel s iszol. Szerelmes vagy. S még nem is találkoztatok? – csodálkozott a pók.
– Nem csak azért, mert nincs étvágyam. Ezzel a testtel már nem tudok enni, nincs már mivel. Nem vetted még észre? – somolyodott el szomorkásan a kis, fekete bogár, aki már nem világított. – Nagyon fáradt vagyok. Pihennem kell, hogy holnap folytathassam a keresését. Meg kell találnom a társam... ugye megérted?
– Pihenj csak! Én vigyázok rád, hogy más pók ne hálózhasson be addig – nyugtatta meg a kis nyolcszemű.
– Köszönöm! – rebegte félálomban a másik.
– Ma úgy érzem, megtalálom – ébredezett a szentjánosbogár. – Nem jövök már vissza... Érzem, hogy fogytán az erőm, s hívnak égi testvéreim, a csillagok.
– Nem szeretek búcsúzkodni. A búcsú szomorú. – mondta a pók.
– Mennem kell… Kérdezni szeretnék valamit. Felkeresed majd a gyermekeimet? Más nincs, aki meséljen nekik… Mert eljönnek, ha ma megtalálom Őt. A gyermekeim anyját, aki egy fűszálon ülve ott vár rám valahol. Ő is átalakult már, de nem tud repülni, egy helyben vár. Nekem kell megkeresnem...
– Miről ismerem majd meg a tiéidet? – kérdezett vissza a nyolcszemű.
– Óh, hát nem emlékszel már? Seszinű, vánszorgó, csúnya férgek lesznek, akik fényre vágynak... – szólt nevetve a szentjánosbogár, s örökre elrepült a nyári éjszakába.
