Patmosz kis Égei-tengeri görög sziget, egy a több tucatból. Az aggastyán János apostol száműzetésének helye. Az evangélista itt foglalta írásba az üdvtörténet végidejét, az Apokalipszist, a Jelenések könyvét.
És Tiszapalkonya? Hőerőmű, dübörgő turbinák, barakk, emeletes ágyak, vaskályha, verejtékszag. A bé-listázott Hamvas Béla segédmunkás-raktáros munkakörben eltöltött éveinek „második korszaka”, száműzetésének leghosszabb periódusa, 1954-től 1962-ig.
Hamvas az exilium valódi természetével már 1948 óta tisztában volt. Az ötvenes évek elején írt naplótöredékeinek az ószövetségi Szarepta címet adta, mert Jahve így szólt a menekülő Illés prófétához: Menj Szareptába, és ott rejtőzz el. Hamvas először Szentendre határában keresett menedéket. Ekkor mint kertész és földműves. Mikor a hatóságok szemében e magának választott szerep tarthatatlanná vált, 1951-től ingázó munkásként az inotai hőerőműnél helyezkedhetett el, raktáros besorolással.
Az ember megrendülten ismeri fel, hogy e diktatórikus világ komor színfalai között, a lélekszorító elhallgattatás ellenére olyan mű születik itt, amely az európai esszéirodalom csúcspontja. A felsőfok általában tilos, de ezúttal helyénvaló.
Minden alkotó embernek ki kellene próbálnia élete során legalább egyszer, hogy mit jelent az: hajnalban kelni, 8-10 óra „szellemsorvasztó” munkát végezni, tömegszálláson lakni, és e mindennapos teher súlyát hordozva a művét megalkotni.
Mégis. A gyárkémények füstje, a csajkában kapott hitvány ebéd, a hosszú sötét barakkfolyosó, a szénpor és hamulepte növényzet, az árokpart poshadt vize, de legfőképpen az ötvenes évek mindent elárasztó, fojtó politikai atmoszférája az esszékötetben csupán sajátos madártávlatból jelenik meg. (Ahogy az 1944-ben befejezett Scientia Sacrában sem érezzük a második világháború tankjainak dübörgését és a szőnyegbombázásokat). Hamvas bár benne él, mégis fölötte áll, derűje, humora magasából lát rá e groteszk színjátékra. Mint mondja, a korrumpált világ őrjöngése egyetlen pillanatra se tévesszen meg senkit. Aki tud a hiteles létről, a nem korrumpálható valóságról, a tragikomédia legsötétebb fordulatán is csak mosolyog.
„Szent skizofrénia” ez, amelyben a historikus idő és a belső történés időfölöttisége szétválik egymástól. Örök emberi tartalmak foglalkoztatják mindenkor, és a történelem korszakainak diabolikus tébolyait már csak a szentkönyvek mérlegén hajlandó megmérni.
A Patmosz születése idején még csak kéthetenként, szombaton utazhatott Pestre. Első útja mindig a könyvtárba vezetett. Egy tucat könyvet kölcsönzött, a másik tucatot visszaadta. Nem mintha a könyvekből tanult volna látni. Saját magának állított követelménye az egyetemes tájékozódás (univerzális orientáció) igénye. Volt azonban egy másik – legalább ilyen fontos – önmaga számára szabott mércéje: a hiteles, áttetsző élet (a transzparens egzisztencia) megvalósítása. Ehhez pedig Tiszapalkonya maga az eszményi háttér.
Ez a géppuskatornyoktól körülvett kis „Gulág”, mindennapos vizsgahelyzetet jelentett. Négyezer ember – köztörvényestől, és katonaszökevénytől kezdve a politikai átnevelésre ítélt elitig – gumicsizmában lapátolta a szenet és szerelte a távvezetékek vasbeton-oszlopait. Ebben a háttérben születtek meg a kötet kristálymondatai: „Nem igazságot vár, hanem igaz életet, nem azt, hogy igazat mondjon, hanem, hogy igaz legyen.” Vagy: „Véletlenül lehet igazságot találni, de senki sem lehet véletlenül igaz.” A szenvedésben és megaláztatásban kiégetett élet: ez a transzparens egzisztencia megvalósításának „tízezer útjából” az egyik legradikálisabb.
Nehéz? Visszatekintve inkább könnyű. És hány írástudó mondhatja el önmagáról, hogy minden szavát életgyakorlatával ellenőrizte…
Kevés mű él túl fél évszázadot. Hamvas Béla azt írja: a „kis örökkévalóság” ideje a szerző halálától számított legfeljebb ötven év. Mint az elsárgult fényképekből, ötven év után a legtöbb műalkotásból csak egy sajátosan naiv, ma már érdektelen világ levegője árad. Művészet, irodalom, tudományos értekezés, filozófia? Mi maradt az 50-es, 60-as évek nagy szellemi izgalmaiból? Hol vannak az ünnepelt szerzők és művek?
Ami a Patmoszban fontos, olyan friss, mintha ma reggel vetették volna papírra. Van-e aktuálisabb, mint a Direkt morál és a rossz lelkiismeret, vagy a Németség, a Korszenvedélyek utólagos igazolása, vagy a Függelék a középszerűségről? Elavulhat-e Az életmű, a Metapoiézisz vagy az Interview érvénye?
Közelebb vagyunk-e az alapálláshoz – a spirituális hagyomány által megtisztított és fölemelt életrendhez –, a „lét eredeti szövegének megfejtéséhez” ma, mint ötven éve?
A Patmosz alkotója saját oeuvre-jéről is elmondhatná: „A nagy művek között korkülönbség nincs. Minden nagy mű egyidejű. Minden nagy mű állandóan jelen van. Minden nagy mű kortársam.” (Az életmű, 187. o.)
Dúl Antal
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
