Bevezetésként tudatnom kell a Tisztelt olvasóval, hogy nem írónak születtem, és bocsássák meg nekem, hogy a közönséges "népi" nyelvet használtam.
Azt szerettem volna elérni, hogy írásomat még az is megértse, aki csupán egy osztályt végzett. Ez a könyv tartalmazza azt, mit tettek a "felszabadító vörösök" az ország fiatalságával csupán azért, mert magyarnak születtek és úgy is kívántak élni. Nem az anyagi haszonszerzés vett rá arra, hogy 60 évesen tollat ragadjak és éveken át minden szabadidőmet e könyv megírásának szenteljem. Csupán azt szerettem volna elérni, hogy aki nem ismerte a "vörösök rémtetteit" könyvemből megtudja azt, hogyan vezették félre a kommunisták a világ népeit, akik vakon hittek az eszmében. Azt szeretném, hogy e könyv minden magyar család könyvespolcán megtalálható legyen, hogy a kései utódok is emlékezzenek arra, hogy ki volt Sztálin, és az ő eszményeiért mit szenvedett a magyar nép.
Végezetül írásommal szeretnék emléket állítani mindazoknak, akik már elhunytak és a még élő bajtársaimnak, akik 9-11-16 év után tértek haza a szovjet lágerekből.
Szeretném, ha az utókor úgy emlékezne ránk, hogy nevüket a magyar nép tisztelettel megőrizze.
Mi nem voltunk hősök, vagy várvédő vitézek, kiknek arcmását bronzba öntik, vagy márványlapra vésik neveiket. Mi lángoló keblű ifjak voltunk, kiknek testében égett a Hazaszeretet. Tanítóink bennünket így neveltek, ezért csak tiszteletet érdemelnek.
Ha közöttünk más vallásúak is voltak, azért óra előtt mindannyian így imádkoztunk: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek Magyarország feltámadásában.
Mi sem kívántunk többet az átlagnál. Szabadon élni, békében építeni a Hazát. Mindezekért drágán megfizettünk a "felszabadító" vöröshadsereg áldozatai lettünk. Népünket megalázták, bennünket zárt marhavagonokba rakva a Gulag lágereibe vittek. Miért szenvedett ennyit népünk a magyar?! Gyilkolt bennünket a tatár, a török, majd jött az osztrák és a német. A végső csapást pedig a Sztálin hadseregétől kaptuk, kik "felszabadítóként" jöttek, de népünket 45 éven át rabszolgaként sanyargatták. Ezreket hurcoltak el, vagy kerültek évekre börtönbe és a temetőkbe.
Szabadságot ígértek a népnek és rabság lett a vége. Mennyi magyarnak kell még elpusztulnia? Az első világháborúban magyar vértől lett piros az olasz Piave folyó, a második világháborúban a Don-kanyarban elesett magyarok ezrei fekszenek jeltelen sírokban. Az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatai is a "felszabadító" vöröshadsereg rovására írható. Tankokkal törtek a városaikat védő ifjú felkelőkre, kik csupán csak annyit követeltek: RUSZKIK HAZA!!! Ők sem akartak mást, csak szabadságot. Ismét megteltek a börtönök, irtották a magyart! A "talpnyaló" VÉRBÍRÓK osztották az éveket és a szabadságot követelő magyarnak a kötelet. Döntse el az utókor, hogy a mi szenvedésünk nem volt egy holokauszt?! (égő áldozat).
Az bizonyított tény, hogy Auswitzban hogyan haltak meg az emberek, de akiket Sztálin vitetett el, azok miként pusztultak el, azt nem kutatják a történészek.
Mi, az egykori túlélők már csak elbeszélésből mondhatjuk el mi történt?! Felettünk eljárt az idő, a testünk remeg, a kezünkből kiesik a kanál és a toll. De istennek hála utánunk gyermekeink és unokáink átveszik tőlünk a stafétabotot. Ők őrzik írásainkat és az apáról fiúra szálló elbeszéléseket adják egymásnak át, vigyáznak arra, hogy ezután mindig BÉKE LEGYEN!
