Héttemplom

Miloš Urbant a mai cseh irodalomkritika – és az olvasóközönség is – az ifjabb írónemzedék egyik legtehetségesebb alkotójaként tartja számon. Első regénye óta minden újabb műve eseményszámba megy. A már több nyelvre lefordított Héttemplom napjaink Prágájában, annak egy, a turisták által kevésbé ismert és látogatott részében, az Újvárosban játszódik. Főhőse egy elvetélt történész és volt rendőr, K., akit egy hivatalosan öngyilkosságként lezárt, ám a valóságban megoldatlanul ad acta tett bűnügy miatt bocsátanak el a rendőrségtől. Egy napon a munkanélkülivé lett K. kedvenc temploma környékén kószálva különös harangzúgásra lesz figyelmes. A toronyba felmászva egy vérző fejű, törött kezű-lábú, eszméletlen férfit talál a harang nyelvéhez kötözve: az ő ide-oda csapódó teste veri félre a harangot. Ezt a rendkívül bizarr bűntényt további hátborzongató esetek követik. Valamennyi az Újvárosban történik, és K.-nak így vagy úgy mindegyikhez köze van. A korunk egyik legégetőbb kérdését, a pusztuló és pusztított emberi környezet problémáját felvető műben a cseh író a hajdan igen népszerű műfajt, a rémregényt támasztja fel, „regotizálja”. Mégpedig olyan láttató erővel, hogy az olvasóban óhatatlanul feltámad a vágy, hogy torkában dobogó szívvel és borsódzó háttal bebarangolja-felfedezze a regény megannyi színhelyét, az Újváros eldugott zugait. Urban „várostörténeti horrorjában” sok mindenre választ kapunk, ám a mű legfontosabb kérdését magának az olvasónak kell megválaszolnia: vajon a leleplezett gyilkosok az igazi tettesek, és az áldozatok valóban áldozatok?