"A magyar végzet abban rejlik, hogy örökké elvétjük az időmértéket. Sánta verslábként kocogunk vagy botorkálunk a történelem nyomában. Mindig abban bízunk, hogy intézkedik a Magyarok istene, és a történelem megvár minket, pedig az megy a maga útján, és mit sem törődik az elmaradozóval. Akkor azután bűnbakot keresünk, átkozódunk meg búsulunk, mert annyi s annyi derék erény mellett valami hiányzik belőlünk: a bátorság az önismeretre."
Sajnos, világhírre emelkedtünk az öngyilkosok listáján. E tény maga azt bizonyítja, hogy félünk szembenézni a valósággal. Ha lenne bennünk "bátorság az önismeretre", magyar történelmünk a letűnt századok alatt más irányt vett volna. Teljesen megegyezem "legnagyobb magyarunk", Széchenyi istván álláspontjával:
"Ki mer tiszta lelkiismeret bátorságával a honi előitéletek seregével szembeszállni s honfitársait éppen ott támadni meg, ahol "mint a nyavalyának a gyökérhelyén" a vágás a legkínzóbb"
