Előszó
1. Ma is látom a földbesüppedt házat. Hatalmas fedél alatt roskadoznak penészes falai. Ott guggol ijedten az Egyetemutca sarkán, szemben a temetővel, Kolozsváron, a Majálistető alatt. Látom a három kedves ezüst baglyot, a három régi dámát, s viharvert gavallérjukat, Bohuniczky Nándor urat...
Tarokkoznak. Öreg kezek motoznak tétován zsíros kártyalapokkal a bojtos bársonyabroszon. Fáradt, úri kezek. Az asztalfőn Lenka ül. Aggodalmasan, féltékenyen szorongatja az öt lapot. Begörbült gyűrűs ujján ütemesen reszket a smaragd szoliter. Ijedt kis angyalarcához emeli a kártyákat, alig pár centire a szeméhez.
Csupor Rozália vajsárga, puffadt kezei mohón nyúlnak át az asztal túlsó végéről Lenka felé.
- Róza, Róza! - háborog Lenka. Máris nyúlsz a lapomért? Hohó, várj egy kicsit. Különben, fene megette, úgyis elfogod a végén a pagátomat.
- Szorítsd csak, amíg a tied, Lenka néni, - Csúfolódik Róza. - Majd elviszi Minka. Én vinném el? Él nem vihetem el. Hát már azt is elfelejtetted, hogy mi együtt vagyunk? Jaj te, Lenka néni, te!
Azt mondja: néni. Teheti. Aki még csak hatvanötéves, az néninek mondhatja bátran. Aki még olyan fiatal s még hozzá hajadon, mint a kövérképű Csupor Rozália. Lenka asszony és húsz év óta özvegy. Ezt a húsz évet csak Csupor Róza tartja számon, Lenka ilyen közeli dolgokról nem beszél. Ami „azelőtt" volt, az még érdekli néha. Úgy ötvenhatvan éve.
