– Királynőm szíve egy szörnyért hevül – mondja Puck a Szentivánéji álomban Titániáról. Titániát Oberon varázsolta el; Ignácz Rózsa hősnőjét: Litovszky Teklát – önmaga. Első férje kozmopolita világfi, a Monarchia egyik legnagyobb építkezési vállalkozója; az igazinak hitt, valódinak érzett szereleme második férje egy k. u. k. tábornok. Ennek özvegyeként, önmaga bűvöletében él. Az emlékezés képernyőjére önmagának visszavetített eseménysorokat néz, újra hallja, újra éli múltját, a kellemetlent nem veszi tudomásul, a valóságra ébresztő gondolatokat elhessenti. Mintha azt akarná példázni egy letűnt, maradék világ tagjainak s alaposan a mában gyökerező, de feléje érthetetlenül, torzan vetülő hozzátartozóinak, hogy a boldogság elhatározás kérdése. Megéli lánya tragikus érzelmi válságát, azt a kiábrándulást, amitől az megzavarodott értékítélettel egyszerre szörnyetegnek láttatja az addig szeretett élettársat, de ő maga kiábrándíthatatlanul tovább szeret egy olyan álomképet, amitől csak a halála révén szakadhat el. Élete utolsó pillanatai ébresztik önmagára Teklát, aki érzékenységénél, jóra és nemesre való fogékonyságánál fogva alkalmas lehetett vona egy teljesebb, emberibb életre, de a magaszőtte álomvilágban semmiért sem harcolt, mindig azt kapta, amire szüksége volt, nem küzdött meg környezete gyarlóságaival, bűneivel, s ezáltal ő maga vált gyarló, társadalmi „fagyönggyé”, s mint asszony – önmaga varázslatába zártan szerette a tündéri szörnyet: saját önmagát.
