"A tarka folyosón, ahol Fra Giovanni da Fiesole arany egei lebegtek a boltívek alatti félkörökben, mégegyszer rámosolygott a zöldesfekete arcú, vonásai és ráncai mögött az alázattól és a soványságtól szinte égő kicsiny fratte, s intett, hogy csak menjen fel az emeletre. De Agostino Tedeschi megállt egy pillanatra az egyik oszlop mellett.
A kis zárdaudvarnak lapos cseréptetők körülfogta négyszöge felett a gyöngyház gyengéden kékes sápadtságával állt a tavaszi Firenze halvány ege,a levegő erjedt volt, nyers és édes, tele a nedves föld s a zárdaudvar néhány örökzöld bokrának szagával, a nap mintha vizen át sütne a keresztfolyosó boltíves kőoszlopai közé. Itt a sarokban, ahol az öregedő firenczei kalmár állt, éppen az Üdvözlet Angyalának sugárzó aranyszárnyai lebegtek - az angyal már félig összecsukta szárnyát, de azek még tartották őt, miközben meghajolt a Szűz előtt. Ezeket a képeket a nagy Cosimo Medici, a kolostor újjáépítője festette Fra Giovannival - Agostino Tedeschi akkor még fiatal volt - és Ser Agostino éppen ez előtt szeretett elálldogálni. Az asszony arca, amint az angyal üdvözölte, szerény volt, udvarias, finom, kissé megilletődött, vonásai okosak, majdnem szárazak, szépsége az első pillantásra mérsékeltnek hatott, csak ha jobban megnézte az ember, akkor tetszett át arcán - alabástromedénybe zárt tűzfényként - a gyengéd és édes báj sugárzása. Sokra hasonlított az asszonyok között, akik Ser Agostino gyermekkorában nyíltak zárt és finom arcukkal s ajkaikkal, az okos, szép és hűvös kereskedőfeleségekhez - ma többé nem is festenek ilyen Boldogságos Szűzeket. Azok az asszonyok, akiknek rozsdavörösen fénylő nehéz haja körül halvány aranykarika lebeg az új festők képein: sápadtak, gőgösek, előkelőek és magányosak és ajkuk vonása kemény."
