Illyés Gyula szerk. - A francia irodalom kincsesháza

A világravaló nemzetek lényében van valami párosság: legtöbbje kéttagú, olyasformán, mint a kettősfogat. Ezek a jó haladók. A hasonlat tán merész, de a magunk esetéből is tudhatjuk, mi ez a különös kettőség: a változatos uton, amelynek a hossza egy nép történelme, egyszer mintha a rudas húzna, másszor az ostorhegyes. A magyarságban is két elem van, aránylag eleg friss párosodású. A francia még frissebb. Az ugor és turk már évezrede együtt hált, amikor a gall és frank még ölte egymást.
A francia szellem kibontakozásának, a francia középkornak első kutatói - Gaston Paris és tanítványai - nem győznek lelkesülni a germán befolyásért. A Rómától elszakadt gall szellem kiszáradt ereibe a frankok öntöttek friss vért. Kezdetben a latin örökségű és észjárású új nyelv minden mondandója germán vagy kelte, azaz »barbár« hozomány: a vitézi énekek csak úgy, akár a sokféle mondakör; még a trubadur költészet merev formáit is az tölti meg pezsgéssel.
Az új népnek csak az esze latin: déil és világos; szíve a keleti erődkhöz húz, a legendák és babonák édes zűrzavarához. Az értelem és érzelem szerencsés összefogása, ez a jól futó kettősség, ez a francia indulás - a távoli, a tárgyilagos néző ezt látja. Izgalams és tanulságos látvány. A barbár és a művelt, a keleti és nyugati, - ami a magyarság örök kettőssége is - sőt a »népi« és »urbánus«, először a franciában került abba az egyensúlyba, amit ma Európának nevezünk. S aztán? Amikor a versengés harccá fajult?
Ne essünk a párhuzamok merevségébe.