Különös, de ma például úgy rémlik: azt, hogy író lett belőlem, többek között annak a csodálatos élménynek köszönhetem, amelyet a matricák nyújtottak… Kaptam egyszer egy kis formátumú, igen elegáns könyvecskét. Ajándékba. Matricák voltak benne. Különböző metszetek, minden lapon. Igen, metszetek – erre határozottan emlékszem. Történelmi jeleneteket ábrázoltak. De egyszínű volt, mind, szürke. Aztán csoda történt! Amikor egy ilyen metszetet rásimítottam a papirosra, egészen új, rikítóan színes, csillogó ábrák tűntek elő. Minthogy még vizesek voltak, ettől még jobban csillogtak a színeik! Az egyik képet egész életemre megjegyeztem. Magas fal valószínűtlenül kék ég alatt, a falról lefejezett kínaiak teste csüng alá. Leírhatatlanul kék az ég, leírhatatlanul vörös a vér. Mind a mai napig magam előtt látom a képet. És emlékszem, hogy abban a pillanatban, amikor ránéztem, valami egészen új, soha nem tapasztalt érzés vett erőt rajtam. Megéreztem a cselekményben rejlő szépséget! Hogy a cselekmény – függetlenül attól, hogy mi történik – önmagában véve szép lehet…
