„Mit állhattatok ki Ti, pestbudai asszonyok és gyermekek."
Úgy szeretnék mesélni, mint egy kedves jóbarátnak. Ülni a kandalló előtt, mesélni és hallgatni, nézni a cigarettánk füstje után és néha megpiszkálni a tüzet, ahogy régi angol regényekben folynak a beszélgetések, fekete után, békés csendben. Ilyenkor nem a szó a fontos, hanem a hangulat, egy-egy felbukkanó név, arc, dátum. Megvilágosodik egy fegyház épülete, egy bitófa, sortüzeket hallok, majd fény esik erdőkre, táborokra, sáros, hócsatakos országutakra. ...
Október van, 1944-ben, tiszakertvárosi házamban vagyok, erdő vesz körül s valami álmos, nyomasztó csend. Egy százéves fát nézek, pókok hintáznak rajta, ereszkednek le és fel, mint tébolyult kötéltáncosok. Októbert írunk, de a Nap melegen süt s a melegség beburkolja ezt a csöndes világot. Elszigeteli a valóságtól, a háborútól. Október 15. Vasárnap. Egyszerre csak elsüllyed ez a boldog sziget. A szomszédból, Koppányéktól átrohan egy lengyel, aki náluk bujkált.
- Hallotta kormányzói beszéd?
- Nem.
- Jönni újra! Nyissa rádiót!
Rettenetesen elszorult a szívem, leülök a rádió elé, várok, de nem hallok semmi hírt, csak indulókat. Nem bírok maradni, fojtogat az izgalom. Átszólok másik szomszédomnak, Baka Gyuszinak:
- Velem jössz?
- Megyek.
