Volt egy kor, melyben e szép, e dicső hon, megszaggatva három részre, elődei bűneit s viszálkodásait siratta vérkönyűkkel. Szivét a török birta, a magas, ékes Budavár falai fölött karcsú minarettek nyultak fel s a Mátyás pompás lakának romjain a basa lobogója lengett. Felét a magyar megyéknek, részben vagy egészben, basák kormányozták; a többibe is beharapódzott a pogány vaskara. Trencsin, Nyitra, Zólyom, Bars, Hont, Pest, Pilis és Solt, Nógrád, Esztergom, Liptó, Turóc, Komárom, Győr, Mosony, Sopron, Vas, Zala, Pozsony, Veszprém, Gömör, Tolna, Szolnok, Csanád, Borsod, Szepes, Abaujvár, Sáros, Ung, Zemplén, Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, a magyar királynak adóztak, mégis birta a török ideig-óráig, rövidebben vagy tartósabban, Ujvárt, a nyitrai, nógrádi, lévai s levenci várakat.
Ama dicső nemzet, mely kijöttekor keletről egyig nemes volt, az utolsó vad, ronda s buta törököt nagyságolta: a basák előtt keresztbe tette kezét s ha nejét, viruló leányát rabolta el a félhold kényurasága: ahelyett, hogy a rablónak tőrt meritne szivébe vagy fejét hasítaná ketté, a maga s jobbágyai marháit adatá el vagy őseinek ékszereit olvasztatá össze s igy váltotta ki őket...
