Juhász Ferenc - A Sántha család

Ha ebbe a harmincöt évvel ezelőtt írt versbe, mint tükörbe belenézek: mai arcom fekete őszülését áttörve, ahogy a napfény áttört arany-rostájával a nehéz lombon, lángoló ifjúságom hite és mosolya néz vissza rám a tükörből. Ezt a verset 1949-ben írtam, 1950 könyvnapján jelent meg először. Mosoly, harmat és virágpor ez a vers, gőzölgő, friss tavaszi föld. Mint ahogy mosoly, harmat és virágpor volt akkor szívem és gőzölgő tavaszi föld. A népnek adott. Pedig mennyi gyötrelem és gyász is volt már akkor a szívemben. Mennyi társadalmi gyötrelem és vak történelmi bűn örömfosztó, hitet-bekormozó árnya kezdett már növekedni akkor, az új öröm gyors alkony-kezdetén. Fiatal voltam, szabadságban-szomjas, örömre-éhes. Mint ahogy fiatal volt, szabadságban-szomjas, örömre-éhes az a világ is, az az új történelmi lét, amelyet annyira vártam, amely a többszázéves úri gőg páncélhéjazatát lelökte magáról, amelyben ez az egyszerű és csöndbe-süllyedt nép a társadalmi és történelmi jogfosztottságot kitépte szívéből, mint megművelt földből a mérgező növényt, csontostarackot. Fiatal voltam, költőnek is az, s azt gondoltam: ha a költészet cselekvés, az a költői cselekvés abban a háború utáni szükségszerű fölszabadulásban, hogy kimondom a fény csíra-tüzét, hogy elmondom azok megszeppent és nehéz örömét, akik visszakapták birtokúl a föld jogát, tulajdonúl a földet, a földet, a hitet-adót, befogadót. Nemsokára az évezrednek vége. Fölénk tornyosul gigászi tömegével, sötét vigyorával nem csak az egyetemes rettenet a világpusztulástól, de hétköznapjaink szigora, gondja, sok iszonya, rejtelme, hiánya. És mennyi keserűség is. Meg szégyen. Más lett a vers is, nehéz szövevény, bonyolult, töprengő ragyogás. Bonyolúutabb a hit és rácsozottabb a versben az erkölcsi jog, a kozmikus törvényszerűség. De nem lett más a hűség!