A többi élőlény halála a saját halálunk fogalmának utánzata, mása, tükörképe csupán, amelyet mint alakulást, mint folyamatot szemlélhetünk a külvilágban, a kivetítésben. Önmagunk halála viszont csak elvi értelemben halál, mert mi magunk nem szűnünk meg általa és benne, hanem ellenkezőleg: mindennemű kivetítés, az egész külvilág szűnik meg körülöttünk, amikor meghalunk! Ugyanaz a törvényszerűség tehát, amely a külvilágunk összes élőlényeire vonatkozik - vagyis hogy azoknak egyenként el kell halálozniuk, és hogy ezáltal a létezésüknek meg kell szűnnie -, miránk önmagunkra nem vonatkozik, bennünket nem illet: csupán abban az értelemben, hogy a külvilágunk szűnik meg, teljes egészében, a halálunk idején. Élet és halál is relatív valóság tehát. Így például, ha megfigyelünk magunk körül egy emberi lényt és annak halálát, azt látjuk, hogy a megholt személy kimaradt a külvilág összefüggéseiből, forgatagából, és abba nem térhet vissza többé. A külvilág viszont továbbra is fennáll - nélküle. Ha viszont mi magunk halunk meg, akkor nem mi magunk hagyjuk el a külvilágot: voltaképpen nem maradunk ki a forgatagából, hanem maga az egész forgatag szűnik meg, az egész külvilág tűnik el a semmibe körülöttünk, minden jelenségével, tárgyával és valamennyi élőlényével egyetemben. Ez pedig valóban nagy különbség. Olyan nagy differencia, aminek a felismerése meg kell, hogy változtassa egész felfogásunkat az életről, a létről és önmagunkról.
