Részlet a könyvből:
Reggeli tizenegy óra lehet, midőn két úr lép az Albergo Italiano kapulépcsőjéről a gondolába.
Az idő derült, szép őszi napot ígér.
- Hová megyünk, signore?
- A Manfrini-palotába, Antonio - válaszolá az ifjabbik úr.
Antonio megindította gondoláját, s az nyílgyorsan halad a nagyobb és kisebb áruhajók közt, melyekkel a Canal Grande, az egykori tengerkirálynőnek, Velencének főutcája szokatlanul telve van.
- Láttamoztattad-e útlevelünket? - kérdé az előbb szólott idősb útitársát, ki tőle vagy jelleménél, vagy helyzeténél fogva némi függésben volt.
- Még tegnap estve, Anselm - válaszolá ez, félrevonva a gondola függönyeit, hogy szabadon legeltethesse szemét a sötét márványépületeken, a Szent Márk templomán, a Della Salute kúpjain, a Rialtón és a kék lagúnán, melynek mélye régi és bősz titkokat fed, de külszíne redőtlen és nyílt, mint a gyermekarc.
Míg az éltesb idegen a művészet s a múlt idők emlékein mereng, addig fiatal barátja a karcsú, röpkedő és egymást fűző gondolákra néz. Keresi mindeniknek rejtélyeit. Figyelmes majd egy öltözékre, melynek szabása vagy színe felötlik, majd egy nőfátyolra, mely az övé mellett elcsapó gondolából kilibben, majd a sötét és égő arcokra, az eleven és nyilazó szemekre, a gömbölyded karokra, a IX. Pius arcképével díszlő nőkeblekre és általában mindenre, mit a gyorsan elvonuló tárgyak benyomásai közül leginkább szeret a könnyelmű hangulat megragadni.
