A zürichi Phönix Panzióba 1872 szeptemberében új lakó költözött. Fiatal, rövid hajú, szőke lány, svédnek vagy németnek gondolták a panzióbeliek. Amikor elfogódottan bemutatkozott, furcsa neve is gondolkodóba ejtette lakótársnőit. „Fau Gräfin Vilma Hugonnai aus Ungarn” – a bőröndjén felejtett névjegy elárulta, hogy a fiatal teremtés magyar, és nem is lány, hanem asszony. Ettől fogva Hugonnai Vilma ugyanolyan diáklány, mint a többi. Csak a kitartása, az akaratereje szokatlan. Tanulni akar, orvosi diplomát szerezni mindenáron, aztán hazájába visszatérve betegeket gyógyítani, mint férfi kollégái. Hosszú, keserves évek, évtizedek küzdelme, nélkülözés, megaláztatás az osztályrésze. A férfitársadalom a kiváltságait félti tőle. A svájci diploma nem elég, itthon még ahhoz is vizsgát kell tennie, hogy bábaasszonyként praktizálhasson. „Rettenetesek ezek az emancipált nők! – háborog a kultuszminiszter. Fel akarják forgatni a világot! Hiába, nem teremthetünk precedenst. Eddig is megvolt a világ orvosnők nélkül, ezután is meglesz!”
