Ha összehasonlítjuk a XIX. század első fele emberének a magatartását, valamint gondolat- és érzésvilágát a XX. század vége vagy a XXI. század eleje emberének magatartásával, illetve gondolat- és érzésvilágával, akkor előbbit magasztosnak, sőt irigylésra méltónak tarthatjuk... De azért tegyük hozzá: ez mit sem változtat azon, hogy az a korszak is a leegyszerűsítés, azaz az önámítás korszaka...
Széchenyi István számára viszont megvetendő a leegyszerűsítés és az önámítás...
Naplóját sem másért kezdi el talán, mint azért, hogy méltóképpen megküzdhessen azzal az önmagával, akit megérintett, túlságosan is befolyásolt korának szellemisége...
Ő ki akar törni korának gondolat- és érzésvilágából... És óriási erőfeszítéssel kísérli ezt meg... Persze hogy nem megy könnyen.
A XIX. század világképe például megkérdőjelezi a metafizikai világ valódiságát... De a Széchenyi nagy kérdései többségének a magyarázata nem máshol "rejtőzködik", mint a metafizikai világban...
Mindezekről Széchenyi korában beszélni sem lehet, írni sem lehet...
Széchenyi századában már emberközpontú a kereszténység világképe is; igen, a hívő embereké is... És a hitélet felületessé válik...
A Széchenyi hitélete nem válik felületessé. És éppen ezért képes olyan gyónásra, amely miatt meg "kell" tagadni tőle a feloldozást...
Mindezek ismeretében talán már nem tűnik hihetetlennek, hogy komoly gondjává válik Széchenyi István élete és alkotásai tanulmányozójának, hogy a XIX. század divatos szavai, illetve állandósult szószerkezetei segítségével nem lehet hitelesen megmagyarázni Széchenyi gondolkodását, magatartását, tetteit. (A mai divatos szavak, szókapcsolatok segítségével még kevésbé.) Nem lehet, mert azok bizony rejtélyesek maradnak.
Ha mégsem mondunk le arról, hogy a maga hitelességében mutassuk be, mi van Széchenyi különös magatartása, rendkívüli tettei mögött, akkor hagynunk kell megszólalni a magatartását és a tetteit... A drámai monlógok hangján elsősorban? Igen, a fogalmazás ellentmondásosságát feloldani akarván, talán abban a drámai monológban reménykedhetünk, amely egyszerűen azért képtelen a leegyszerűsítésre, mert a leegyszerűsítés leple a drámai monológban láthatóvá válik
