Későn este hazafelé tartva találkoztam egy emberrel. Leány volt az illető, tízes éveinek talán a közepét taposhatta. Levegőzött. Kissé lengén öltözöttnek tűnt, bár a novemberi tavasz egészen elképesztő hőmérsékleteket produkált napközben, este azonban már elég hűvös volt.
Az áruháztól a városháza felé átvezető járdán ballagva hallottam, hogy az előttem vonuló kissé korosabb társaság egyik férfitagja lediszkópatkányozta a szellőzködő amazont.
Az csak ült a padon és megrándult az arca. Sírni kezdett. Odaérve megálltam a pad mellett.
– Mi baj van?
A lány megrántotta a vállát.
– Ittál?
– Beittam.
– Miért?
– Bánatomban.
– Mi bánt?
– A fiúm rástartolt a barátnőmre.
– Hány éves vagy?
– Tizennégy.
Néztem. Angyalian szép arca volt. Hallgattunk. Hogy megtörjem a csendet, arról kezdtem beszélni, hogy az előttünk lévő beton-placcon (amit az utóbbi időben készítettek el a járda másik oldalán) áll majd, ahogy évtizedekkel ezelőtt is, az angyalos kút, amit most visszaállít a város. Próbáltam leírni neki, hogy néz majd ki.
– Angyal áll majd rajta? – mosolygott a lány.
Nézte a betonalapzatot, talán odaképzelte a kutat és az angyalt. Átszellemülten gyönyörködött saját látomásában. Az arca egészen megváltozott. Talán azt érezte, hogy az az angyal vigyáz majd rá.
