„Csodálatos, drága napsugár! íme, mind köszöntötték, lekapva fejükről a sapkát - kopaszodó vagy őszülő kemény fejükről, amit olyan nehezen hajtottak meg valaki előtt. De a reggeli napsugarat úgy üdvözölték, mint valami szépséges asszonyt, mint örökké visszatérő ifjúkori szerelmüket, aki halhatatlan és örökifjú szépségével még mindig el-elkacérkodik velük, öreg lovagjaival s meg-megcsókolgatja deres bajuszukat, végigsimogatja a fejüket csodatévő ujjaival...
... Ötven-hatvan esztendő? Gond? Családi bajok? Iskola? Léha fiatalság? Szakkönyvek? Kényelem? Micsoda? Semmi sincs!
Örök ifjúság van, örök hegy, örök erdő és drága, drága, drága napfény, dal, barátság és bohó, érzelmes szívek a meleg mellény alatt."
Részlet a felejthetetlen regényből, amely az írónő szülővárosáról, Selmecbányáról, annak tájairól, a felvidéki aranyifjúság szépséges legendájáról, szerelmes történetek játszi sugallatairól éppúgy szól, mint az elmúló „zsentri és nem zsentri világ" nem titkolt konfliktusairól, s hovatovább a magány elégiáját járó főhős, Garabonciás életútjáról