2001 novemberében vettem először kezembe a két kötetes palóc regevilágot, Paál Zoltán Arvisuráit. Harminc napon át szinte mással sem foglalkoztam, csak a művel és annak első 150 oldalával. Rajzoltam, szerkesztettem, jegyzeteltem, összefüggéseket kerestem. Olyan volt, mintha kaput nyitottam volna az Időben egy általam addig nem ismert, 7000 évvel korábbi világba, s ezen az ajtón átmenve elkezdtem felfedezni azt, hogy mit jelent magyarnak lenni.
Egy hónapos utazásom a másvilágon - a fátyolon túl -, az Idő múlt szeletében azért ért véget, mert betelt a fejem, tele lettem élménnyel, tele olyan tapasztalással, amelyet az addigi 25 évem alatt sosem éltem át.
Mint minden élménynek, így ennek is hosszú idő kellett, hogy leülepedjen, és eltelt fél év, amikor újra előtérbe került ez a misztikus utazás.
Felkértek, hogy beszéljek róla egy táborban, nagyjából 150 ember előtt. Sosem tartottam előadást, a téma pedig csak egy emlék volt, nem is egy iskolában tanult, alaposan felépített tan, de mégis az előadás megvolt, és bár hirtelen fel kellett ismernem, hogy mennyi hiányosság van az emlékeimben, akik hallották nagy sikerként könyvelték el.
