1990 tavasza. Feledhetetlen pillanatok. Megalakult az Antall-kormány, örömünnep az országban. Optimizmusunk az egekig ér, legyőztük, elkergettük a kommunistákat. Tudtuk, hogy nehéz esztendők várnak ránk, de megingathatatlanok voltunk hitünkben. A nehézségek azért vannak, hogy legyőzzük azokat. S mi biztosan legyőzzük, mondtuk. Történelmünk során, talán először, nem mi leszünk a vesztesek. Mondom, ezt hittük. Pedig ha tudtuk volna, amit azóta többé-kevésbé ismerünk már… Ha tudtuk volna, hogy még 1990 előtt – mások és máshol – már régen döntöttek a sorsunkról. Döntöttek a szabadságunkról. Arról, hogy megint rabszolgák leszünk. A pénz és a rablók rabszolgái. Akkor, amikor mi még az utcákat jártuk nemzetiszínű zászlóval a kezünkben, amikor Erdély falvaiért tüntettünk, amikor egyre felszabadultabban ünnepeltük a mi március 15-énket, igen, akkor, a nyolcvanas évek közepén, a maffiavilág már felosztotta Kelet-Közép-Európát. (A Vasárnapi Újság című rádióműsorban 1999. október 3-a és 2000. október 1-je között elhangzott interjúk szerkesztett változata.)
