A magyar néptáncok művelődéstörténeti jelentőségét, valamint a jövőbe átmentendő művészi értékeit valójában csak az európai tánckultúra egészébe, egyetemes fejlődésének menetébe illesztve érthetjük meg.
Európa különböző nagyobb tájain a paraszti táncélet más-más divatkorszakok jellemző táncformáit megtartva haladt sajátos útján, eltérő ütemben az egyenlőtlen történelmi-társadalmi fejlődés következtében. Az egyes korszakokra jellemző táncműfajok mintegy területenkénti fáziseltolódással határozták meg Európa parasztságának táncéletét szinte napjainkig. A nemzeti tánckultúrák kialakulása, a nemzeti táncjelleg megfogalmazásának 18-19. századi törekvése már ezekre a történeti-társadalmi okokból kialakult divatbeli eltérésekre épült.
Mindezeket szem előtt tartva készültek el a könyv tanulmányai. Tekintettel a tánckutatás fiatal korára, a tanulmányok nem „tankönyvszerűen”, hanem különböző módszerrel közelítik meg az egyes témaköröket, mintegy bemutatva a néprajz, és ezen belül a néptánckutatás sokrétű feladatait.
A magyarság jellemző tánctípusainak bemutatása előtt a szerzők röviden jellemzik a három nagy táncdialektust (a dunántúlit, az alföldit és az erdélyit). A táji különbségek után pedig a körtáncok – lánctáncok, a fegyvertánc – mutatványos szólótánc – hajdútánc, a legényes – verbunk, a párostáncok és a dramatikus táncok történeti kialakulását és jellemző stílusjegyeit elemzik a tánc-, dallampéldákkal és fényképekkel illusztrálva.
